Azok a nyolcvanas évek

Azok a nyolcvanas évek...
Azok a nyolcvanas évek...
Pályakezdőként még megadatott a 80-as években megtapasztalni a nagyvállalati modellt, ahol szlogen volt az „első a magán és csak utána az állami” feladatok elvégzése volt. Az állami gazdaság vezetője a sofőrjével küldte el a műhelybe megjavíttatni a gépeit, műszaki eszközeit, vagy csak éppen nyelet faragtatni az ásójába vagy a kapájába. Valamiért ezek a feladatok mindig prioritást élveztek az egyéb, a cég termeléséhez nélkülözhetetlen karbantartó vagy netán hibaelhárító feladatok előtt. Az ágazat vezetésének (többek között nekem is) a fizetése (ha ez valakinek még mond valamit: mozgóbére és prémiuma) attól függött, mennyivel kevesebb volt a felhasznált anyagköltség a műhelyben. Ezáltal „nem volt” pénz a munkagépek javítására, a kopott, elhasználódott gépekkel nem volt minőségi a munkavégzés, amivel a növénytermesztők fizetése maradt el a várakozástól….Ennek ellenére talán ott találkoztam életemben először rakományrögzítő hevederrel, ráadásul a gyakorlatban, amikor az új öntözési rendszerhez hoztuk a gerincvezetékeket az IFA-kal. Persze ezeket az eszközöket (rakományrögzítő heveder) a sofőrök titkos kincsként őrizték az ülés alatt és csak számukra „indokolt” esetben használták. Az akkor „elterjedt rakományrögzítést” a kenderkötél, vagy ahogy ott hívták: rúdalló kötél (ami a nyáriszekéren szállított szálas terményt középen lefogó rúd hátsó lekötésére szolgált) testesítette meg. A kenderkötél, mint esetleges „rakományrögzítő eszköz” hátránya közül csak párat említenék meg: nem lehet méretezni, nem lehet megfeszíteni, ha megázik, nem lehet kioldani, a nyúlásáról nem is beszélve. Azaz a rakományrögzítésen kívül bármire használható volt. Az emelőkötelek esetében a polyester alapú emelőkötelek és emelőhevederek sem terjedtek még el, ugyan úgy, mint ahogy a nagyszilárdságú emelőláncok sem. Két érdekes dolog maradt még meg bennem ezekből az évekből: Hiánygazdaság révén sok dolgot nem lehetett beszerezni, ilyenkor a környező települések hasonló gépműhelyei között ment a kölcsönös bartel kunyerálás. Illetve a legtöbb cégnél bizalmi alapon „bélyegzőre” lehetett vásárolni. Azaz az akkori bélyegzők úgymond egyfajta kezdetleges „hitelkártya” szerepet töltött be. A kifizetések előbb-utóbb elkezdtek késni, majd lassan el is maradtak. Itt kezdődtek a körbetartozások. Ennek a folyamatnak az eredményét ma már mindannyian ismerjük... Ilyen gazdasági szemléleten szocializálódva kerültem egy vidéki kisváros Állami Gazdaságától a Fővárosba, az Empackhoz 1990 szeptember 3-án.
Cím
Empack kft.
1116 Budapest,
Hunyadi János út 162.
Kapcsolat
info@empack.hu
Tel: +36 1 208-5834
Fax: +36 1 208-5835
Nyitva tartás
H-Cs: 8-16 óráig
P: 8-15 óráig